Németországban, Hessen tartományban, azon belül Giessenben dolgozom 2 zeneiskolában. Giessen egyik testvérvárosa az izraeli Netanya. Mind a két városban működik zeneiskola. Tavaly óta kapcsolatba is léptek, és megindult a csereutazás. Előbb ők jöttek egy kórussal, de akkor én még annyira új voltam, hogy fel sem tűnt, hogy valaki esetleg megszállta a zeneiskolát. :) mentségemre szolgáljon, hogy akkoriban még csak heti egy délután voltam a zeneiskola épületében, a többi nap máshol dolgoztam. Idén viszont rajtunk volt a sor, és egy kisebb zenekarral kimentünk. Mi is játszottunk persze, de kísérőtanárként mentem első sorban.
Bemásolok egy térképet erről a honlapról, mert magyar nyelven szebbet, jobbat, jobban használhatót nem lelni.
Netanya: 1873-ban készült egy rajz, egy olajfáról. Ahol olajfa van, ott van víz is. Nathan Strauss, Németországban született 1848-ban, de Izraelben is élt. Ő vette meg azt a telket, ha jól emlékszem, 10.000 dollárért, ahol az olajfa áll. Netanya: Nathan + Jah.. Magyarul Nathan + Isten. Viszont ha az egész szót nézzük, akkor azt is jelenti, hogy "Isten Ajándéka", pont, mint a én nevem. Ők a vizet tekintik Isten ajándékának. (nem pedig engem...) A mára múzeummá alakított első kút még ma is működik. A régi olajfa helyén ma is olajfa áll, ami kísértetiesen hasonlít a rajzra. (a képek kattintásra nőnek)
Az olajfa:
A rajz
A kút:
Netanyanak 210.000 lakosa van, ebből 60.000 orosz származású, és 20.000 etióp. Az oroszok között rengeteg a zenész. Van egy viccük is, hogy ha a Ben Gurion reptéren leszáll egy orosz repülőgép, és egy ember kezében nincs hegedű, akkor az zongorista. :) Az etiópok azok az igazi etiópok, akiket a National Geographicon látunk: amikor jöttek, meg kellett tanítani őket házban lakni, wc-t használni. A város maga általában nem szép. Nem illik ezt mondani egy ilyen csúcsszuper vendéglátás után, de nem jobb, mint egy lepukkant külvárosi negyed. Viszont van egy része, ami felülír mindent. Az Óceán, és az Óceánpart. Itt szinte mindig süt a nap, az idő sem hideg, maximum kis eső eshet, vagy a szél fújhat. Délebbre, Jeruzsálemben, a hegyekben már hó is előfordulhat, (utoljára 2004-ben) de itt Netanyaában, északon, a parton a legkisebb hőmérséklet 10 fok, de inkább 15. Sok napsütéssel..(szódával elmegy :) ) Izrael legfontosabb exportcikke a narancs volt, de amióta Európa máshonnan is beszerzi a narancsot, csappant az exportjuk. Olyannyira, hogy manapság már alig exportálnak. Ezután drágakővel kezdtek kereskedni. Netanyában egy egész utcányi drágaköves üzlet... volt... Mostanra mindenki a 30 km-re levő Tel-Avivban üzletel. Ehelyett mint legújabb megélhetés, a tengerparti sétányt virágoztatják fel. Kávézók, éttermek, strandok. A sétány maga 14 km hosszú, és a part lassan a teljes hosszán be lesz építve homokszínű modern felhőkarcolókkal, hotelekkel, vagy bauhaus stílusú családi házakkal. Eladó telek, ha jól tudom már nincs, egy lakás ára "halandóknak" megfizethetetlen.
A vendéglátóinkra szavak nincsenek. A kedvességük, gondoskodásuk utánozhatatlan. :) Egy család, ahol az apukának építő cége van, az anyuka a zeneiskolában a szülői munkaközösség elnöke (legalábbis magyarul ezt így hívják) Három lányuk van. A legidősebb Jeruzsálemben tanul, a középső Tel-Avivban óvónőnek, a legkisebb most érettségizik, majd utána 2 évre bevonul a hadseregbe. Igen, Izraelben a nők is hadkötelesek, és 2 évig tart a kiképzésük.
Lea, az anyuka a nevét az Ószövetségből kapta, Jákob "főfelesége", Lea, akinek a gyerekei Izrael 12 Törzsfőinek felét kiteszik. (A többit Jákob mellékfeleségei adják. :) ) A mi Leánk nem beszél angolul, vagy ha igen, akkor olyanokat mondott, hogy "it's plázs" (a tenger) it's me (ő csinálja meg a hajamat) it's me (ő csinálta az ebédet.) it's me baby (az ő 22 éves lánya) it's bomb (itt -Netanya külvárosában egy emlékműnél- 22 katona halt meg, amikor egy öngyi merénylő robbantott közöttük) A férje, Josi hasonlóan beszélt, csak kicsit jobban: very army, very bomb, 22 army soldier, very bomb. :))) Szép kis hétnek néztünk előre, viszont a kézzel-lábbal las-san beee-szé-leeek, hogy meg-ééértsd féle magyar szokást is használva csak-csak sikerült minden esetben közös nevezőre jutnunk. Lea minden reggel, akár 6-kor is felkelt, és vagy omlettet, vagy tojásrántottát, vagy tükör tojást, vagy főtt tojást, vagy szendvicset készített nekünk, kávéval narancslével, joghurttal, süteménnyel tálalva reggelinek. Bár este is meleg vacsorával várt, és napközben mindenhol meleg kaját kaptunk, azért ő felpakolt majdnem egy hátizsáknyi szenyót, gyümölcsöt, csokit, chipset, vizet, és amit még épp talált. Amikor mondtam nekik, hogy már fullon vagyunk, mosolyogva annyit mondtak: Welcome in Israel. Amikor magyarokkal találkoztam, erre annyit mondtak: "hé', Izraelben vagy, itt minden az evésről szól". Nem vagyok egy nádszálkisasszony, de azért ez nekem túlzás volt. Az utolsó napokban a gyümölcsöket már félre kellett tennem. Most nagy örömmel eszegetem. Eddig nem is tudtam, hogy milyen, ha a narancsot éretten szedik le. Mintha más gyümölcs lenne! Vagy a gránátalma... Össze sem lehet hasonlítani. Itt az egy savanyú valami, ott pedig édes. Kaptam Leától egyet, amikor utolsó nap a piacon sétáltunk. Haza is hoztam, most reggelente a müzlibe azt teszem. Egy csepp napsugár.
Utaltam rá, hogy találkoztam magyarokkal. E. és T. Ők már 50 éve élnek Netanyában, és mesélték, hogy amikor odakerültek, sok magyar volt a környéken. Azt nem tudom, hogy most hányan vannak, de nem csak velük találkoztam. Ahogy írtam, utolsó nap Leával sétáltunk. Lementünk előbb a tengerpartra. Rengeteg embert ismert, kb minden 20 méteren jött egy ismerős. Legtöbbször nagyon öregek. Egyszer egy 71 éves Kínában született, tökéletes német kiejtéssel beszélő nyugdíjas gyerekorvos, aki magas lévén kicsit görnyedten sétált. Nagyon, de nagyon lassú volt, viszont szellemileg képben. A hangja halk, gyenge, de a szeme... A szeme élt, és vidám volt. Azok a szemek mosolyogtak. Az élmény magával ragadott, hogy egy öreg testben 2 ilyen csillogó barna szemet látok. Majd jött egy még öregebb néni. M, a karmester is velünk volt. Ő ért előbb a nénihez, amikor bemutatkoztunk, és a néni valami okból kifolyólag megmaradt nála a kézfogásnál. M. később mesélte, hogy a néni végig szorította a kezét. Amikor búcsúzáskor hozzám fordult, engem is egy erős kézfogás talált meg. :) A néni is beszélt németül. Amikor megkérdeztük, hogy há' hogyhogy, akkor mondta, hogy "áááá, velem sok nyelven lehet beszélni: németül, héberül, franciául, szerbül, angolul, magyarul" MAGYARUL??? Innentől magyarul ment a beszélgetés kettőnk között. A néni (továbbra is M kezét fogja) 91 (!!!!) éves, Novi Sadban született, anyja magyar, és a háború alatt Magyarországon is élt, Majd elvitték Auschwitzba. Lea lánya azt mesélte, hogy csak azért él még, mert gyönyörűen énekel. Nem tudott többet mesélni, mert a leányzó nem tudott olyan jól angolul. A néninek meg nem volt ideje rá, hogy elmesélje a történetét, csak fogta M kezét, beszélt hol németül, hol magyarul. Hol M-hez magyarul, hozzám németül, hol fordítva. A kora érezhető volt, kissé lassan kapcsolt, hogy akkor kihez milyen nyelven, de azt hiszem, ez mégis az a kor, amikor ez a legkevesebb egy Auschwitzot túlélt alacsony, picike, max 40 kilós, rúzsos szájú, aranykarperecekkel, gyűrűkkel teli kezű nénitől. Az ő története is egy olyan történet lehetett volna, amit egy életre megjegyeznék. Sajnálom, hogy kimaradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése